1990-óta régi-új „társasjátéka” van a társadalomnak: a négyévenkénti országgyűlési választások. A „társasjáték” szót ebben a környezetben azonban kétszeresen is idézőjelbe kell tennünk, mert bár a voksolás valóban foglalkoztatja szinte az egész lakosságot, a játék könnyedsége és rugalmassága egyelőre hiányzik a történetből. De hát minden játékot tanulni kell, ezt is, ezért ne legyünk türelmetlenek s bízzunk abban, hogy a politikai élet és a választási kampányok színvonala, érdemi volta a tanulási folyamatban javulni fog. (Más népeknek se ment ez gyorsabban, csak ők előbb kezdték.) Ezen célt szem előtt tartva, a választásokra készülve érdemes megfontolni három gondolatot.

1. A politikai álláspontok nyilvános vállalása
Magyarországon a rendszerváltás után az a furcsa helyzet alakult ki, hogy míg a politikai „színpadon” létrejött a különböző pártok sokszínűsége, addig a „nézőtéren”, tehát a társadalom széles rétegeiben sokan vannak olyanok, akik nem szívesen mondják ki politikai szimpátiájukat. Folyik egyfajta titkolódzás és bújócska; vadidegen embereknek is hamarabb beszélünk betegségeinkről, családunkról és házastársunkról, mint a politikai nézeteinkről. Úgy kerüli ezt a témát a magyar társadalom, mintha valami illetlen dologról lenne szó. Beszélni csak akkor kezd róla, de akkor aztán hangosan, ha saját táborában szólalhat meg. Ebből a „gyermekbetegségből” persze van továbblépés. Meg kell tanulnunk – és tanuljuk is –, hogy felnőtt és gondolkodó emberekhez nem az elhallgatás illik, hanem a gondolatok, álláspontok, döntések nyílt megfogalmazása. Ez először ugyan egy kis hangzavart eredményez, később azonban ez az út vezet el a gyanakvás, a bizalmatlanság, a vádaskodás, tehát a zavarosban való halászás végéhez.

2. Az összehasonlítás fontossága és veszélyei
Az ötödik szabad választásokra immáron úgy kerül sor, hogy minden jelentős politikai erő megmutathatta magát kormányon is, ellenzékben is. Elvileg így lehetőség nyílik arra, hogy a pártok teljesítményét összehasonlítsuk. Ez az összehasonlítás fontos, érdemi eredménnyel kecsegtet, mégsem problémamentes.

Az első probléma az, hogy a választási kampányok néha kifejezetten a tárgyilagos összehasonlítás ellen dolgoznak, és a szavazást megpróbálják érzelmi síkra terelni. Ez abból ered, hogy a választópolgárok egy része nem kíváncsi adatokra, összehasonlító táblázatokra és grafikonokra, nem érdeklődik mélyebb összefüggések iránt. Ilyen esetekben a választási szakemberek az érzelmekre próbálnak hatni, lelkesítenek, vagy – mivel ez jóval egyszerűbb –, ellenérzést, elutasítást, gyűlöletet keltenek. Gúnyrajzok, paródiák, folyamatos támadások, rossz hírbe keverés, emberi méltóságot is bántó megfogalmazások, ezek a politika régi, jól bevált eszközei arra, hogy az emberek ne gondolkodjanak, hanem érzelemből, gyűlöletből szavazzanak – valaki ellen.

A pártok teljesítményének összehasonlításával a másik probléma az, hogy a rendkívül bonyolult társadalmi valóság két időszakának összehasonlítása szinte lehetetlen. Egy-egy részterületé még talán sikerül (ki épített több autópályát, kinek az idejében emelkedett jobban a munkanélküliség vagy az államadósság, hogyan változtak az adók, kik kényszerültek időközi kormányfő-váltásra, hogyan alakult az önkormányzatok helyzete, stb.), de hogy összességében melyik kormány volt jobb és eredményesebb, ennek a megállapítása olyan hosszú tanulmányozást, számításokat és elemzéseket kíván, amit nem várhatunk el a választópolgárok közösségétől. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy bár a kampányok sokszor hivatkoznak adatokra, százalékokra és grafikonokra, az emberek alapvetően érzelmeik alapján fognak szavazni. Pontosabban, amely pártban megbíznak, annak az adatait is elhiszik, amely pártot vagy politikust elutasítják, annak meg semmit sem hisznek el.

3. Az értékrendek és a támogatott körök összehasonlítása
Ezek szerint a pártok összemérhetetlenek lennének? Talán mégsem. Hiszen nemcsak a nehezen mérhető teljesítményeik alapján, de aszerint is össze lehet hasonlítani őket, hogy kiknek az érdekeit képviselik, kiknek a céljait igyekeznek megvalósítani és ezért cserében kiknek a szavazataira számítanak. A politikai pártok ugyanis nem egyformán viszonyulnak a társadalom különböző rétegeihez. Vannak csoportok, amelyekhez közelebb állnak s vannak, amelyek értékrendjével, szempontjaival kevésbé tudnak azonosulni. Az elmúlt négy választási ciklus alapján letisztulni látszik a kép:

Magyarországon a liberálisok a szabadságjogok kiterjesztését, a társadalmi korlátok lebontását, a szabad önmegvalósítást, az „én országát” kínálják. Az ő biztos szavazóbázisuk a városi s még inkább a fővárosi, kötetlenségben élő értelmiségi és művészvilág.

A hazai szocialisták a szegények és rászorulók megsegítését, gazdasági növekedést és a baloldal önbecsülésének helyreállítását ígérik. Ők főleg három rétegre számítanak. Az egyik réteg az állami juttatásokra, segélyekre építők rétege, akiket egy kis plusz juttatással, nyugdíjemeléssel, segélyeik szinten tartásával próbálnak újra és újra megnyerni. A másik réteg a társadalom másik oldalán található, a privatizációs folyamat nyerteseiként kialakult új és gazdag vállalat-tulajdonos és menedzser-réteg, amely számára a szocialisták jó kapcsolat-rendszert és szabad gazdagodást biztosítanak. A harmadik bázisuk pedig az a széles réteg, amely, ha anyagilag nem is, de érzelmileg kötődik a ’89 előtti rendszerhez, nosztalgiából vagy megszokásból a szocialistákra szavaz.

A polgári oldal a széles középréteg kialakulását szorgalmazza. A kis- és középvállalkozói réteget, a családi gazdaságokat támogatja; a nemzeti kultúra és a keresztyén értékek védelmét, az egyházak szolgálatának pártolását tartja fontosnak. Szavazóbázisa a hagyományosabb értékrendű, vidéki lakosság, a történelmi egyházak hívei, a nemzeti érzelmű, a határon túli magyarság ügyét szívükön viselő társadalmi csoportok.

Fontos azt hangsúlyozni, hogy a felsorolt csoportok és értékek nem jobbak, vagy rosszabbak a másiknál; egyformán részei a magyar társadalomnak. Egyformán, de nem egyforma mértékben. Az lenne a kívánatos, ha a különböző értékek és célok, illetve az azokat képviselő pártok olyan mértékben jelennének meg a politikai hatalomban, amilyen arányban a magyar társadalom mögöttük áll. Ezek alapján kevesebb érzelemmel és több gyakorlati megfontolással készülhetünk a választásokra. Négy szavazással a hátunk mögött ugyanis nagyjából láthatjuk már, hogy melyik politikai erőtől várhatjuk céljaink és értékeink képviseletét, s melyik az a párt, amely a mi értékeinkkel nem-igen tud mit kezdeni.