Ebben az írásban - mint már korábban is többször - a közéletiség, a közösség dolgaiért vállalt feladat és felelősség fontossága mellett szeretnék érvelni. A “közéletiség” alatt ugyanis egyszerűen a közjó szolgálatát értjük, legyen az a “köz” sportkör, egyesület, gyülekezet, egyház, település, régió, ország, nemzet, bármi. Ebből következik, hogy közéletiség nélkül nincs közösség sem, csak egymásra nem figyelő, magányos és önző emberek csoportja. Miért olyan nagy probléma ez ma Magyarországon? Miért halljuk azt oly sokszor, itt Szomódon is, hogy nincs igazi közösség? Hová tűntek a ma már csak nosztalgiával emlegetett régi, szerves és aktív falusi társadalmak?

Paradox módon a társadalom tagjai akkor lettek visszahúzódók, magukba fordulók, a fejlődés motorjaiként is működő közösségek abban a társadalmi rendszerben estek szét, amely nevében hordozta a “közösség”, a “társadalom” kifejezést (societas = társadalom). Az 1956 utáni Magyarországon ugyanis létrejött egy hallgatólagos szerződés a hatalom és a társadalom között. A hatalom megengedte a gazdasági emelkedést - lehetett háztáji gazdaság, magán szektor, gebin; biztosított egy kissé magasabb életszínvonalat, viszonylagos enyhülést az 50-es évekhez képest (Magyarország, mint a “legvidámabb barakk”), cserébe a társadalom átengedte a közélet és a politika művelését az állampártnak és az avval szövetséges szervezeteknek. Az így eltelt harminc év leszoktatta a társadalmat az aktív közéleti szerepvállalásról, ma is sokan gondolják azt, hogy a köz dolgai csak a hivatalosokra, politikusokra, vezetőkre tartozik, “nem a mi dolgunk”.

A másik tényező, ami miatt nehezen alakul ki a közéletiség becsülete, az a sokszor mesterségesen alacsonyan tartott, vagy annak kikiáltott színvonal, amivel a jobb ízlésű embereket távol akarják tartani a “mocskos” politikától. A bulvársajtó, a botránykrónikák, néhány ostoba és szalonképtelen közszereplő állandó szereplése és szerepeltetése jó hatásfokkal fordítja el az embereket a politikától. Itt a technika ugyan más, de a cél ugyanaz, leválasztani a társadalom jelentős részét a közéletről, mely így megmarad egy szűk gazdasági és politikai elit kezében. A társadalom meg kap helyébe “fogyasztást”: bevásárló központokat, kereskedelmi tévéket, valóság-show-t és dáridót. Ahhoz tehát, hogy közösség, közéletiség alakuljon ki a mai magyar társadalomban - így itt Szomódon is - egy kicsit (?) most széllel szembe kell menetelni és a fogyasztás és önmegvalósítás mellett (helyett?) tudatosan oda kell figyelni arra a kétezer emberre, aki még rajtunk kívül Szomódon lakik.

Ezek után vegyük sorra a közéletiségnek három, településünkön is működtethető színterét!

1; Az önkormányzat

Nem kis eredmény, hogy 1989 után nálunk is szabadon, politikai nyomás és kényszer nélkül választhatja meg a település saját önkormányzatát. Az sem lebecsülendő dolog, hogy újra és újra jelentkeznek olyan polgárok, nem is kevesen, akik vállalják a közösség előtti megmérettetést, az önkormányzati munkával járó idő- és energiaráfordítást és az elkerülhetetlen konfliktusokat. A képviselőknek és a polgármestereknek tehát nemcsak kritika és bírálat jár, hanem megbecsülés is azok részéről, akiknek az ügyeit, gyarapodását munkálják.

A lakosság és az önkormányzat találkozása természetesen nem korlátozódik a választásra, annak időközben is folyamatosnak és többirányúnak kell lennie. Az önkormányzat ezzel kapcsolatos feladata a hatékony tájékoztatás (Mikor várható áramszünet? Hogyan változik az orvosi rendelés? Mennyi az új kommunális adó? stb.) és az állandó tájékozódás (Mi foglalkoztatja a lakosságot? Milyen adókat szeretnének nézni a kábeltévén? Melyik fejlesztési tervet támogatják többen a faluban? stb.) Ez a “párbeszéd” a település közéletének egyik központi eleme, de, mint látszik, abban nemcsak az önkormányzat vesz részt, hanem véleményével, kérdéseivel és kritikájával az egész lakosság.

2; A civil társadalom

Ez a mostanában sokat használt fogalom azt jelenti, hogy az állampolgárok, saját ízlésük és érdeklődésük szerint, az állami és önkormányzati szervektől függetlenül (de a törvényes kereteken belül) csoportokat, struktúrákat hozhatnak létre, azokat jelenlétükkel, munkájukkal, pénzükkel támogathatják. Ezen csoportok legitimitása, működési engedélye és mozgástere, a nekik juttatott állami vagy önkormányzati támogatás nem valamilyen központi értékrendnek, politikai ideológiának való megfelelésen alapszik, mint 1989 előtt, hanem a csoportot létrehozó egyének állampolgári mivoltán és közös akaratán. Ilyen közösségek szép számmal működnek településünkön is. Ide sorolható a két szervezett gyülekezet, a művészeti csoportok, a sportegyesületek, Kertbarát Kör, Polgári Kör, Vöröskeresztes Alapszervezet stb. Az ezen közösségek tevékenysége - pl. az Óvodát támogató bál megszervezése, a reformátusok Virágvasárnapi Zenés Áhítata, a Kertbarát Kör borversenye, a kirándulók baráti körének útjai, a katolikus egyházközség zarándoklatai vagy a Polgári Kör új buszmegállója - a település közéletének másik lényeges eleme. Ez ugyan nem érint közvetlenül mindenkit, hisz ezen közösségeknek nem minden szomódi lakos a tagja, mégis sikeres és hatékony működésük az egész település fejlődését segíti elő.

Ezeknek a csoportoknak a megszólítása, a közöttük való párbeszéd elősegítése, a közös célokért való cselekvés összehangolása az önkormányzat feladata, mint azt például a Kulturális Bizottság Szomódon is többször, eredményesen megtette.

3; A közbeszéd

Egy település közéletének talán legérzékenyebb területe a “közbeszéd”, a különböző álláspontoknak a falu kisebb-nagyobb nyilvánossága előtt történő kifejtése. A rendszerváltoztatás után ez a terület is sokat változott. Kisebb, de azért lényeges változás, hogy a közbeszéd technikai lehetősége kiszélesedett, a különböző rendezvények és ünnepségek, illetve a hagyományos közmeghallgatás mellett megjelent a települési “média”, a “Szomódi Kisbíró” és a www.szomod.hu honlap (más településeken ide számítható a nálunk sajnos hiányzó falutévé is). Az igazán lényeges változás azonban az, hogy ezeket a fórumokat ma bárki igénybe veheti, véleményét külső kényszer és fenyegetettség nélkül elmondhatja. 1989 előtt a társadalom azt szokta meg, hogy a közbeszéd gyakorlása s pláne a politikai-ideológiai kérdések magyarázata néhány (nem általa választott) vezető funkcionárius előjoga, s hogy a közbeszéd gyakorlatilag ugyanannak a központi véleménynek az unalomig való kopírozása. Ma viszont azt kell megszoknia, hogy még egy közepes méretű település is (nemhogy az ország!) tele van egymásnak gyakran gyökeresen ellentmondó, a másik igazságát megkérdőjelező álláspontokkal.

De ahogy a pártállam erőszakos “egyszólamúsága” nem volt probléma nélküli, úgy a “szabad véleménynyilvánítás” sem az. Mindenek előtt sokakat még ma, 16-17 évvel a rendszerváltoztatás után is rémít ez a “hangzavar”, azt nem a sokféle vélemény természetes megjelenésének tartják, hanem felesleges és illetlen veszekedésnek. Sokakat meglep, hogy az ő álláspontjuk mellett mások egészen másfajta álláspontot képviselnek s azt széles körben terjesztik is. (Elsősorban azokat irritálja ez, akik a 1989 előtti monopol helyzetüket megszokták s most nem is igazán értik, hogy az ellenkező véleményt képviselők honnan is kerültek elő?) S végül talán a legnehezebb probléma, hogy a nézetek szabad ütköztetése bizonyos “kommunikációs fegyelmet” igényel a résztvevőktől. Ez a fegyelem több elemből áll. Először is abból, hogy aki részt vesz a közbeszédben, az figyelmesen meghallgatja a másikat is, nemcsak saját magát. A méltányosság és egyenlőség elve alapján minden résztvevő megszólíthatóvá teszi magát, véleményét “névvel és címmel” vállalja. (Ebben az értelemben szerintem kérdéses, hogy az internetes fórumokon általánossá vált álneves hozzászólások a közbeszéd komolyan veendő részének tekinthetők-e?) A közbeszédben részt vevő szereplők - pláne, ha tisztséget viselnek - megszólítás esetén válaszolnak. S végül, aki a közbeszédben részt vesz, az tudomásul veszi, hogy megszólalása pillanatától ő is “közszereplő”, az ő véleménye, hozzászólása is kritika tárgya lehet.

Önkormányzat, civil társadalom, közbeszéd. A pénz mindenhatónak hitt uralma mellett ezek a fogalmak néha súlytalannak tűnnek, pedig bizonyosra vehetjük, hogy azok a települések fejlődnek gyorsabban és stabilabban, amelyekben ez a három intézmény magas színvonalon működik.