Erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz így hangzik: attól, hogy sok pénze van. Ez a rövid válasz kétségtelenül igaz, de a teljes valóságot mégsem írja le. Egy szegény önkormányzat tényleg nem reménykedhet fejlesztésekben, nagy beruházásokban, újításokban, de a települések fejlődéséhez nemcsak pénzre van szükség. Egy olyan időszakban, amikor mindenki a bevételek növeléséről, a pályázatok szükségességéről, vagy éppen fordítva, a csökkenő állami pénzekről, „kötelező maradványképzésről” beszél, érdemes megfontolni három olyan tényezőt, mely talán megelőzi, pontosabban előfeltételként megalapozza a „sok pénze van” áhított kritériumot.

1. Mitől fejlődik ma Magyarországon egy település? Attól, hogy önálló gazdasági súlya és lakosság-megtartó ereje van. Vidéki településeink nagy része – így Szomód is – a megelőző századokban azért rendelkeztek önálló gazdasági erővel, mert volt a határukban annyi mezőgazdasági művelésre alkalmas föld, mely foglalkoztatott és eltartott néhány száz földműves családot, akik aztán eltartották a település iparos, kereskedő, tisztviselő és értelmiségi rétegét. De lehet-e gazdasági súlya egy olyan földműves-falunak, amely mára elvesztette ezt a földműves jellegét? Természetesen lehet, a kérdés, hogy a korábban kenyeret adó helyi termőföldek mellé/helyett talál-e a település lakossága helyben, vagy még a településről elérhető megélhetést? Van-e a településen munkahelyeket biztosító üzem, intézmény? Alkalmas-e a település infrastruktúrája gazdasági tevékenység fenntartására (utak, közművek, telefon, internet, posta)? A település iparosai, kis és közepes vállalkozói, a megmaradt családi és szövetkezeti gazdálkodók tudnak-e legálisan alkalmazottakat tartani és fizetni? Amit megtermeltek, előállítottak, azt el tudják-e adni? Vannak-e a településről elérhető munkahelyek? Alkalmas-e a tömegközlekedés azok elérésére? Az üzemanyagárak lehetővé teszik-e a nagyobb távolságra való bejárást? Van-e lehetőség a helyhez nem kötött munkavégzésre (pl. internetes munkahelyek) Ha az ilyesfajta kérdésekre túl sok nemleges válasz születik, hiába a „több pénzt az önkormányzatoknak”, a megnyert pályázati pénzek, a fiatalok lassan elköltöznek, új betelepülők nem érkeznek, az iskola, óvoda bezár, a lakosság elöregszik, a település csak vegetál, vagy elhal.

2. Mitől fejlődik ma Magyarországon egy település? Attól, hogy magabíró, céljaiért küzdeni tudó lakossága van. Had kezdjem ezt a részt egy nemrég megjelent újságcikk idézésével. “A Tisza szabályozásáig a folyó szinte minden évben kiöntött az Alföldön. A tiszai ember azonban sosem várt másra: tutajt ácsolt, kimenekítette családját, majd az ár után újjáépítette házát. Ez a magabíró ember példája. A Katrina hurrikán viszont nem ilyen emberekre talált. A legtöbb louisianai azt tette, amire a liberális állam tanította. Nem tutajt, hanem tiltakozó transzparenst eszkábált, nem menekülni próbált, hanem várta Washington segítségét. A háztetőre Help! felirattal kiülő férfi a magányos, természettől elidegenedett ember szimbóluma is lehetne.” (Heti Válasz 2005. IX. 29. 62.old)

Fejlődő települést csak fejlődni akaró és a fejlődésért dolgozó, találékony és tevékeny emberek tudnak létrehozni. Olyanok, akik nemcsak a maguk fejlődésével foglalkoznak, hanem a közösségeik épülésével is – merthogy a közösséget, a települést sajátjuknak vallják. Az az önkormányzat, mely csak az állami pénzt lesi, hasonló a háztetőre transzparenssel kiülő férfihez, de hasonló hozzá az a lakos is, aki ugyanígy mindent az önkormányzattól vár. A fejlődő településért végzett munka, a találékonyság és a bátorság egyszerre vonatkozik az államra, a település vezetésére, képviselőtestületére, a településen működő intézményekre, egyesületekre, egyházakra, különböző csoportokra, s végül a település minden polgárára.

3. Mitől fejlődik ma Magyarországon egy település? A vidéket, az önkormányzatokat támogató állami politikától. Az államnak a településekhez való hozzáállása többféle lehet. Az államszocializmus gondoskodó állama ugyan általában bővebben mérte a központi pénzeket, ám azok elosztását nem a helyi lakosság igénye határozta meg, hanem a központi politikai elvek és szimpátiák (Pl. a nagy iparvárosok felduzzasztása, szemben mondjuk a jugoszláv határszéli települések megfojtásával.). Emellett a központi irányítás és elosztás kiskorúvá, önállótlanná és szolgaivá tette a településeket, vezetőiket és a lakosságot; végül pedig a nyolcvanas évekre az egész rendszer gazdaságilag is (és politikailag, és erkölcsileg is) válságba jutott.

A jelenleg uralkodó neoliberális állam épp ellenkezőleg, nem gondoskodik, hanem kivonul az önkormányzatok életéből. Az adókat ugyan jórészt beszedi, de a pénzek visszajuttatását már pályázatokhoz köti. Központi eleme egyébként sem a közösség, hanem a szabad egyén, és legfőképpen a verseny, a piac. A kötelezően ellátandó feladatokat (oktatás, egészségügy, igazgatás) az önkormányzatokra (vagy még inkább a piac szereplőire, vállalkozókra) testálja, s arra ösztökéli őket, hogy az ehhez szükséges forrásokat maguk szerezzék meg. A gyengék elestét a minőség elérésének érdekében szükségszerűnek tartja. Segélyezési rendszere nem annyira a szolidaritási elven működik, mint inkább a társadalmi feszültségek kezelésére. Ahogyan Henry Kissinger fogalmazott, a szegények esetében arra kell ügyelni, hogy tévéjük és egy kis segélyük mindig legyen…

Mindezekkel szemben létezik egy olyan polgári modell is, melyben az állam ugyan nem atyáskodik az önkormányzatok felett, mégis bizonyos szabályozó, sőt érdekvédő szerepet tölt be. A szabad lehetőségek közötti választásra és vállalkozásra serkenti az egyéneket és a közösségeket, de a befizetett adókért cserében az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás területein bizonyos színvonalat garantál polgárainak, bármely településen éljenek is. Ezekről a területekről nem vonul ki teljesen, felelősen viselkedik állampolgáraival szemben. A települések életét nemcsak a piac irányításának veti alá, szempontjai között ott találjuk az érték- és hagyományőrzést, az érdekérvényesítést és a szolidaritást is.

Jelen írásunkban településünk fejlődésének három, nem elsősorban anyagi feltételét vettük sorra. Nehezíti még helyzetünket az az el nem hallgatható végső gondolat, hogy a remélt haladáshoz a felsorolt kritériumokból sem elegendő csak egy, vagy kettő. Hosszútávú és stabil emelkedéshez egyaránt szükség van önálló gazdasági erőre, magabíró, tevékeny társadalomra és helyes irányú, felelős állami vidék-politikára.