Elöljáróban érdemes arra a kérdésre válaszolni, hogy egyáltalán mitől van a Szomódi Önkormányzatnak - akár kevés, akár sok - pénze? A közgondolkodásban ugyanis még mindig erős az az érzés, hogy a települések “külső” forrásból szerzik a működésükhöz szükséges pénzt. Ez így azonban nem állja meg a helyét. Az ugyan igaz, hogy a tervek szerint 2005-ben a magyar állam kb. 156 millió Forintot utalt át Szomód településnek - a teljes évi költségvetés 64 %-át (az adatokat a Kisbíró ezév márciusi számából vettük) -, ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanebben az évben a szomódi állampolgárok ennél lényegesen magasabb összegű adót, illetéket, járulékot fizettek be az államkasszába. (Csak a befizetett személyi jövedelemadó és az általános forgalmi adó mértéke egy 2000 lelkes településnél 450-500 millió Forintra tehető évente.) Természetesen a befizetett adóinkból nemcsak a településünket, hanem ezen felül rengeteg állami feladatot is finanszíroz a központi költségvetés. A kérdést mégsem úgy kell megfogalmaznunk, hogy “Mennyi pénzt ad az állam Szomódnak?”, hanem, hogy “Mennyit ad vissza Szomódnak a szomódiak befizetett pénzéből?” Mindez a helyes nézőpont és a megfelelő állampolgári öntudat kialakításához szükséges.

A másik dolog, amit világosan látnunk kell, hogy másként és más forrásokból van pénze az önkormányzatoknak most, mint volt a rendszerváltás előtt. A világ megváltozott körülöttünk. A korábbi, atyáskodó állam elfogadó és végrehajtó település-vezetéseket nevelt, a jelenlegi, neoliberális állam azonban üzletember mentalitású település-vezetést követel meg. Az önkormányzat működtetéséhez szükséges pénzek ugyanis ma már nem “járnak”, hanem “várnak”; azokat fel kell fedezni, meg kell szerezni, be kell hajtani

Mindenek előtt tehát azt mondhatjuk, hogy attól lesz egy településnek több pénze, ha üzletember-szemléletű vezetése, testülete, munkatársai és megbízottjai vannak. Az üzletember-szemlélet - végtelenül leegyszerűsítve - abból áll, hogy a bevételeket növelni kell, az indokolatlan kiadásokat pedig meg kell szüntetni. Miből állhat a bevételek növelése? Milyen bevételekről lehet itt szó? Mindenek előtt a központi költségvetés által (vissza!)fizetett állami normatíváról. Ennek a mértéke politikai és államháztartási kérdés. Megváltoztatása nem egy település lehetősége, itt önkormányzati szövetségek, pártok, végső soron pedig az országgyűlési választások hozhatnak lényeges változásokat. A települések bevételeiben elfoglalt arányuk miatt azonban az önkormányzatokra nézve döntő a befolyásuk. Talán emlékszünk még a jelmondatára: “Több pénzt az önkormányzatoknak!”. Ez 2005-re, - látva a “kötelező tartalék-képzés” és más, megszorító intézkedések sorozatát - szép lassan “Több pénzt az önkormányzatoktól!” alakra módosult.

Minden önkormányzatnak vannak saját adóbevételei (pl.: iparűzési adó, gépjárműadó). Az állami adókkal ellentétben ezt nem az APEH hajtja be, hanem maga az önkormányzat. A Kisbíróban, a szomódi honlap Fórum rovatában olvasottak, a közmeghallgatásokon hallottak arról árulkodnak, hogy bár fizetni senki sem szeret, sokak véleménye szerint ezen helyi adók kiszabása és behajtása településünkön meglehetősen “engedékeny”. Az önkormányzatoknak lehetősége van arra is, hogy tulajdonaival, lehetőségeivel - “üzletemberként” - profitot termelő vállalkozásokba kezdjen. Területtel, ingatlannal, tőkével, pályázati lehetőséggel beszálljon vállalkozásokba, és onnan részesedést kérjen. Persze nehéz lehet Önkormányzati vezetőként, képviselőként nálunk rutinosabb üzletemberekkel tárgyalni, nemcsak a partnernek, de a településnek is jövedelmező szerződéseket kötni. Ám a feladat mégis ez, üzletemberként tárgyalni az üzletemberekkel. A Polgári Kör annak idején, éveken át próbálta - sikertelenül - megtudni, lehetséges-e az, hogy Önkormányzat - bár 20.000.000 Ft-tal finanszírozta a kábeltévé hálózatának kiépítését, az előfizetési díjakból semmiféle részesedést nem kap.

A pénzszerzésnek jelenkori varázsszava a “pályázat”. A társadalom jelentős részének tudatában ez az “könnyen és biztosan megszerezhető, hatalmas összeg” szinonimájaként jelenik meg. Aki viszont rendszeresen ír pályázatokat, az tudja, hogy a pályázati pénz - most különösen - sok munkába, költségbe kerül és bizonytalan, olykor a mértéke is szerény. Ráadásul jórészt a mi “biztosan” befizetett adónkból származik. Azt is látni kell, hogy a pályázati rendszer a “tervgazdaság” egy kifinomult formája, hisz a társadalom csak nagyon nehezen irányíthatja, hogyan, milyen összegekkel és milyen célra írnak ki pályázatot, azt kik, hogyan bírálják el. A rendszer pártatlannak és szabadnak látszik, ám ez inkább látszat, mint valóság. Ettől függetlenül most ez a pénzszerzés egyik fő formája, kimaradni belőle nem szabad. De azt is tudni kell, hogy a pályázati pénzszerzés ma már speciális tudás, képzett szakma, bizonyos szintjei lelkesedésből, önképzésből már nem végezhetők; pályázatíró szakemberek, cégek bevonása az önkormányzati munkába egyesek szerint jó befektetés, mások szerint egyszerűen elengedhetetlen.

S végül az önkormányzatok pénzszerzési lehetőségei között ott található a lokálpatriotizmusra épülő támogatások, lehetőségek begyűjtése. Minden település számíthat arra, hogy polgárai - módosabbak és szegényebbek egyaránt - szívesen adakoznak jól megfogalmazott, meggyőzően kézbentartott és ellenőrzött célokra, de csak akkor, ha azt látják, hogy nem ez a fő bevételi forrás, hanem az önkormányzat minden más lehetőséget felderített és kihasznált. Az indokolatlan kiadások megakadályozásához lakonikusan annyit kell hozzátennünk, hogy “indokolatlan kiadás” tulajdonképpen nincsen, hiszen minden önkormányzati kiadás indokolt, legföljebb nem a településnek, hanem annak, aki a kiutalt közpénzt felveszi. Ezzel arra akarunk utalni, hogy a dolog természetéből adódóan a közpénzek körül, mint a magánvagyonnál nehezebben ellenőrizhető vagyon körül mindig nagy a “sündörgés”, mindig van olyan szolgáltatás, vállalkozás, beruházás, megbízás, stb. amire igyekeznek egy önkormányzatot rábeszélni a kiutalt közpénz reményében. Ez a vállalkozók és üzletemberek részéről nem is róható fel - az ő dolguk és érdekük a profitmaximalizálás -, csak aláhúzza a tételt, miszerint ilyen esetekben az önkormányzati oldalnak is maximálisan üzletemberként kell viselkednie, akkor is, ha partnereivel ellentétben nem a saját vagyonát, hanem a közét kockáztatja.

Ezen írásunktól bizonyára senki sem remélte - a szerző sem -, hogy fél oldalban tízmilliókat hozó recepteket foglal össze. Célunk az volt, hogy némiképpen tisztázzuk a települési gazdálkodás kormányzati és önkormányzati feladatait és felelősségét.