A “Szomód anno…” rovatban megjelent 1930. évi statisztikai adatok között találunk egy érdekes számsort: a szomódi teljes lakosságszám: 1.549 fő, ebből 6-9 éves: 157 fő, 10-11 éves: 65 fő, 12-14 éves: 55 fő, azaz 1930-ban 277 iskolás korú gyermek lakott Szomódon, pedig az lakosság létszáma csak háromnegyede volt a jelenleginek. Ma a szomódi általános iskola diákjainak száma kb. 180 fő - a miklósi gyerekekkel együtt! (1930-ban Dunaszentmiklóson 117 6-14 éves korú gyermek lakott, vagyis hetvenöt évvel ezelőtt az “összevont iskolába” kb. 400 gyermek járt volna.)

Hová tűnt a szomódi iskolából 220 gyermek?

Részben meg sem születtek (ránk is jellemző az országra, sőt egész Európára igaz diagnózis: társadalmunk fogy és elöregszik), részben megszülettek ugyan, de nem ide járnak iskolába. Nem csoda, hogy amikor a múltkor megkérdeztem egy pedagógust, hogy mikor ballag legközelebb Szomódon egyszerre két nyolcadik osztály, szomorúan válaszolta: soha.

A kérdéskör bonyolult és átfogó, szűkítsük most le csak az iskolára! Meddig lesz még így Szomódon általános iskola? A jelenlegi oktatási kormányzat - épp a csökkenő gyermekszámra és a kívánatos színvonalra hivatkozva - több iskolát bezárt már. Ha a környező falusi iskolákat “versenybe állítják”, milyen esélyekkel indul a miénk? Tornaterem, sportpálya, szaktantermek, diákétkeztetés… - sorolhatjuk a versenyképességünket rontó kérdésköröket.

De fordítva is feltehetjük a kérdést: kell-e nekünk helyi általános iskola? Mi történne akkor, ha a szomódi gyerekek - úgy mint a miklósiak -, más településre járnának tanulni? Néhány olyan jelenségre utalok csak, amellyel egy iskola nélküli helyzetben számolnunk kellene:

1. A szomódi pedagógusok jó része elvesztené az állását, de akár tanárként, akár pályaelhagyóként, valószínűleg máshol keresne munkát. Így a falu legegységesebb értelmiségi rétegének munkája nagyrészt elveszne a helyi közösség számára.

2. A gyermekek iskolán kívüli - de a faluhoz kötődő - foglalkozásai (hitoktatás, sport, zeneiskola, színjátszás, mazsorett, stb.) meggyengülnének, ellehetetlenednének, sőt, az ilyen jellegű foglalkozások egyre inkább más közösségek felé kapcsolnák őket.

3. Az így Szomódtól “elszoktatott” fiatalok kevésbé eresztenek gyökeret a faluban, ez növelheti későbbi elvándorlási arányukat.

4. Az iskola elveszítésével a település megtartó képessége, presztízse, így általános önbecsülése is csökkenne, faluközösségből egyre inkább csak lakóhellyé válna.

5. Helyi intézmény hiányában nemcsak a gyermekek után járó “fejkvótától” esne el a település, de más fejlesztési pénzek megszerzésében is rosszabb pozícióból indulna, így a lemaradás tovább fokozódna.

6. S végül, ha később emelkedne is a gyermekszám, egy már felszámolt iskola újraindítása szinte lehetetlen feladat elé állítaná a települést.

A kérdés úgy is feltehető, hogy van-e olyan következménye az iskola bezárásának, amely jótékonyan érintené településünket? S ha erre nemmel válaszolunk, akkor kikerülhetetlen lesz az a kérdés is: Mit tesz Szomód község ezért, hogy biztosan megtarthassa általános iskoláját? Mit tesz érte az Önkormányzat (iskola-fejlesztő beruházások, fiatal, gyermekes családok Szomódra csábítása, iskola-fejlesztés, mint stratégiai ágazat, stb.)? Mit tesz érte maga az iskola (városi iskolák elszívó hatásának kivédése, specializálódás, angol nyelv tanítása, szakkörök, foglalkozások. stb.)? És végül, mit tesz az iskolájáért a település lakossága(támogató akciók, alapítványok, jutalmak, felszerelési tárgyak felajánlása, pénzgyűjtés, stb.)?

Ezeken a területeken már most is szép kezdeményezések történtek, s a további lehetőségek is szélesek. Ha településünk össze tud fogni egy ilyen ügy érdekében, s nemcsak egy-két vezető ember feladatának tekintjük az egész falut érintő problémák megoldását, az jó példa lenne összefogásra, önbecsülésre, érdekérvényesítésre, erős civil társadalomra. Jó példa lenne… iskolapélda.